„Járjunk az Úr világosságában” Beszélgetés a Nagybecskereki Egyházmegye új főpásztorával tervekről, jövőképről

Szerző: Kónya-Kovács Otília · 2024. Június 17, Hétfő

A nagybecskereki Nepomuki Szent János-templom teljesen megtelt hívekkel, amikor az egyházmegye új püspökét szentelték fel. Sokan a helyszínen vettek részt a ceremónián, míg mások, akik nem tehették, az élő közvetítésen kísérték végig az ünnepséget.

Egy héttel a püspökké szentelése után beszélgettünk Msgr. Mirko Štefković nagybecskereki megyés püspökkel.

* Ön hogyan élte meg beiktatásának ünnepét?

— Gondolom, kell még jó néhány nap, hét, hónap vagy esetleg év is, hogy erről bővebben tudjak mesélni. Ez nagy esemény egy ember számára, aki apostol utódjának posztját foglalja el egy egyházmegyében. Erre nem lehet pályázni, nem lehet érte kampányolni, hanem a kinevezés jön, anélkül, hogy az ember bármit tett volna érte vagy ellene. Úgy éltem meg, hogy ez főképpen a Nagybecskereki Egyházmegye ünnepe volt, ahol rám esett a választás, a megtiszteltetés, hogy a Szentatya ideküldött. Örültem mindenkinek, mindegyik hívőnek, püspöknek, papnak, aki részt tudott venni a felszentelési szentmisén. Egy fontos, szerves része a felszentelési liturgiának a Mindenszentek litániája, amikor a jelölt leborul a földre, és a hívő közösség énekli a litániát. Ez számomra nagyon szép pillanat volt, amikor el tudtam engedni magamat, hogy most itt vagyok, és történjen velem az, aminek kell, és a Jóisten, aki eddig is vezetett, bízom benne, hogy továbbra is vezetni fog az életutamon.

* Hogyan választotta ki a jelmondatát, és mit jelent?

— Amikor megtudtam, hogy kineveztek püspökké, azokban a napokban ez a mondat, amelyet a jelmondatomnak választottam, szerves része volt a zsolozsmának, annak az imádságnak, amelyet mi, papok, szerzetesek szoktunk naponta végezni. Úgy éreztem, hogy ez a gondolat nagyon sokat mond nekem ebben az új helyzetben. Ez Izajás próféta második fejezetéből van, az ötödik vers egyik része, és ott Izajás prófétának az a látomása, hogy a Jóisten üdvösséget ad az ő népének. Az utolsó versben van az a buzdító mondat, ahol ő mondja, hogy gyertek, „járjunk az Úr világosságában”. Ez persze vonatkozik a választott népre, de az egyházra is, ha rólunk van szó. Úgy érzem, hogy egy püspöknek az a feladata, hogy közösen az egyházmegye közösségével járjon az Úr világosságában.

* Milyenek a tervei? Kezd-e már kikristályosodni vagy látszani a jövőkép?

— Úgy gondolom, túl korán van még bármilyen nagy tervekről beszélni. Az egyház egy olyan intézmény, mint a család. Mondhatni, a család az egyház kicsiben. Nem abból áll az élet, hogy nagy terveink vannak, hanem az élet abból áll, hogy mi jól élünk, hogy egymással élünk. Az élet elhozza azt, amit meg kell oldani, amit meg kell valósítani. Mindenképp szeretném elsősorban a pap testvéreket megismerni, hiszen világos, egy püspök a papok nélkül nagyon keveset tehet az egyházmegyében, mert az a küldetésünk, hogy közösen dolgozzunk, hogy minél jobban közreműködjünk, minél inkább megértsük egymást. Esetleg ott, ahol az egyik embernek van erőssége, adottsága, talentuma, az jusson kifejezésre, és mindenkinek vannak gyengeségei is, így akkor segítünk egymásnak, hogy tartsunk ki a jó úton. Nagyon kedves nekem egy ókeresztény kép: egy bárka, melyben az apostolok eveznek. Ez a bárka az egyházat jelképezi, mindnyájan egy irányba eveznek. Így látom a küldetésemet: idejöttem a Nagybecskereki Egyházmegye papjai közé, hogy én is segítsek evezni, és persze mint püspök irányítani azt a kis bárkát, de nem lényeges, milyen nagy tempóval megyünk előre. Egyszerűen a tempót az élet diktálja, és úgy gondolom, hogy nagyon is fontos értékelni azt, ami a köznapokon, illetve vasárnaponként történik. A szentmisék továbbra is szépek, előkészítettek legyenek, és mindenki, aki eljár a szentmisére, találjon lehetőséget, hogy találkozzon a Jóistennel. A pap testvérekkel majd közösen át szeretném beszélni az egyházmegye életét, mi az, amit meg tudunk valósítani, ami segít abban, hogy a különböző generációk jobban érezzék magukat a templomokban, és az alapján fogunk irányítani, ami az egyházmegyei életet illeti.

* Készült egy fotó a püspökké szentelése után az egyházmegye papjaival. Köztudomású, hogy Bánátban kevés a pap, hogyan lehetne tenni azért, hogy a fiatalok ezt a hivatást válasszák?

— Igen, kevés a pap, nemcsak itt nálunk, Bánátban, hanem más egyházmegyékben, külföldön is. Mi nem tudunk kitalálni egy módszert, mellyel majd találunk fiatalokat, akik a papi pályára lépnek, hanem úgy gondolom, éppen az a lényeg, hogy mi, papok egymásra vigyázzunk, figyeljünk, megértőek legyünk, és imádkozzunk. Mi azt hisszük, és az a meggyőződésünk, hogy nemcsak tőlünk függ az, hogy hány papunk lesz, hanem a Jóistentől is. A remény a Szentírásban sokszor előjön, és voltak olyan reménytelen helyzetek, ahol a szent emberek mégis reménykedtek, és végső soron megalapozott volt a reményük, mert a Jóisten segített rajtuk. Minket sem felejt el a Jóisten, nem olyan kilátástalan a helyzet. Úgy gondolom, hogy a Jóisten majd ad új hivatásokat. Jelenleg van két teológusunk, nekik nagyon örülünk, és reméljük, hogy kitartanak, és esetleg majd ők is hozzá tudnak járulni, mert fiatalok, hogy más ifjak is ezt a pályát válasszák. Itt van Muzslyán a fiúk kollégiuma, tudtom szerint ott a szalézi atyák igyekeztek a saját lelkületükkel átadni a fiataloknak, hogy a papi, illetve a szerzetesi élet igenis értékes, van értelme, van benne öröm, és biztos vagyok benne, hogy akadnak olyanok, akik ott voltak a kollégiumban, és ma ezen a pályán vannak.

* Nagyon fontos minden egyes ember, viszont vannak olyan plébániák, ahol nagyon kevés a hívő.

— Világos a küldetésünk, ahogyan ezt Ferenc pápa is szokta mondani, fel kell keresni az embereket, azokat is, akik a szórványban vannak, és a papjaink igyekeznek látogatni a kisebb közösségeket is. Vannak olyan fíliák, ahol havonta egyszer van szentmise. Fontosnak tartom, hogy nem szabad elhagyni senkit, a kis közösséget sem, vagy ha akár egy személyről van szó, ez személyes pasztoráció marad, és fontos, szerves része az egyházi életnek. Remélem, hogy ezt az utat tudjuk folytatni, és esetleg, ahol csak lehet, sikerül javítani vagy erősíteni a jelenlétünket.

* Az egyházmegye életéből merítve, most van folyamatban egy kiállítás és díjkiosztó, mely arról tanúskodik, miként próbálják megélni a hitüket a fiatalok. A rajzpályázatra gondolok, melyen nagyon sokan részt vettek. De ugyanúgy a hittantáborok is kiválóak, melyeket Szajánban rendeznek meg, sőt, ha kisebb léptékben gondolkodunk, akkor az oratóriumokat is ide vehetjük.

— Nem egyszerű, de lehet a gyerekeket motiválni, hogy kifejezzék a kreativitásukat, hogy tudatosítsák, valamivel ők is hozzájárulhatnak a közösségi élethez. Örülök minden egyes eseménynek, kezdeményezésnek, mely hozzásegíti őket ahhoz, hogy jól érezzék magukat, hogy rájöjjenek, ők is tagjai az egyháznak. A táborok, az oratóriumok vagy a rajzpályázat mind egy-egy út, melyet továbbra is járnunk kell, hogy ezek a gyerekek, fiatalok pozitív élményeket szerezzenek az egyházban, és az életük része maradjon.

Ahogy a püspök atya fogalmazott, nem a számokat kell előtérbe helyeznünk, hanem azt, hogy amikor egyik-másik gyerek, fiatal vagy akár felnőtt eljött a templomba, részt vett valami rendezvényen, programon, akkor sikerült neki a Jóistennel találkozni. Ha ez történik, akkor annak, amit tesznek, van értelme.