Kimegyek a temetőbe, beszélek a csősszel…

Sírva vígad a magyar. Legnagyobb örömeinek idején is ajkára veszi az elmúlásról szóló nótákat, együtt jajdul fel boráztatta lelke a hegedű szólásával. Kimegyek a temetőbe…E népies műdal akkor is fülemben csengett, miközben réges-rég elporladt csontú őseim után kutatva bóklásztam szülőfalum Torontálvásárhely, Debellács, Debelyácsa… vagy kinek hogy tetszik! Nagytemetőjében. Céltudatosan, mégis találomra. Szerencsémre, a várva várt januárderéki hófergeteggel fenyegető felhők alatt néptelen vala a vidék. Nem szólt rám senki, nem kérdte számon szándékom, csak a zúzmós kérgű kőoszlopok sóhaját söprötte el fölöttem a berzenkedő szél. A legelső nagyalföldi telepesek egyenes ági leszármazottainak pihenőhelyéül kijelölt, vasút menti parcellán, ahol a százados múltra visszatekintő sírfeliratok nemritkán már csak az ujjbegyek érintésének hajlandóak engedelmeskedni. Az enyészet ösvényein lépegetve a megboldogult édesapámtól hallott hajdani családi történetek is megelevenedtek előttem… Sajnos, hiába az erőlködés, a kitűzött végcél eléréséhez a múltból táplálkozó sérelmeket is el kellett előbb hantolni! Lehetőleg jó mélyre, nehogy hóvirágként újból előcsalogassa azt a leendő kikeleti napsugarak valamelyike.

Az 1895. előtt született szépemlékű ősök kőbe vésett hagyatékát, amiből kiindulva mellesleg, a visszahonosítási kérelemhez szükséges egyházi anyakönyvi adatok is kikereshetők valának! – végül csak sikerül megszólítanom. Felfedte hétpecsétes titkát. Évtizedek magányának terhéből táplálkozó mesebeli bölcsességgel böjtölve ki azt a pillanatot, amikor a kései leszármazottban is tudatosodott végre: bizony, nem őtőle kezdődött az időszámítás!