Hivatások világnapja elé

Hivatásunk titka

Dr. Német László SVD megyéspüspök homíliája

2019, Nagycsütörtök

Isten népét szolgálni – ezzel a címmel tartottak egy két éves teológiai műhelymunkát az egyesült államokbeli Boston College Seminary épületében. 2016 és 2018 között, két éven keresztül 12 résztvevő találkozott, akik arról értekeztek, hogy hogyan lehetne a mai modern világban értelmezni, és a jövőre felkészíteni a felszentelt papokat, hogyan lehet szolgálatukat, helyüket az egyházban meghatározni, és mit jelent a papok kapcsolata más, az egyházban szolgálatot vállalók között, olyanokkal tehát, akiket nem szentelnek fel, s mégis az egyházban dolgoznak.

A műhelymunkát lezáró beszámolóból szeretnék kiragadni pár olyan gondolatot, amely ma, Nagycsütörtökön, azaz a leginkább papi ünnepen segíteni tud abban, hogy jobban megértsük hivatásunk titkát.

A felszentelt szolgálatot végző személyek mindig is az Egyház keretein belül működnek. Az Egyház Isten szentháromságos szeretetében gyökerezik, ebben a szeretetben áll fenn, és ezt a szeretet adja tovább. Csak azért létezik, mert Istennek fantasztikus tervei vannak az emberrel és az egész teremtett világgal: mindenkit magához akar vezetni, mindenkit üdvözíteni akar. Azt akarja, hogy az ő üdvössége már most megvalósuljon, itt és most.

Az Egyház Isten missziójának az eredménye. Nem annyira az Egyháznak van missziója, hanem a missziónak van egy Egyháza, ahogy ezt egyik rendtársam hangoztatja.

Ebben az Egyházban gyökerezik minden szolgálat, és minden szolgálat ennek a missziónak a megvalósításán dolgozik. A szolgálatok nem az Egyház struktúráinak a fenntartására irányulnak, hanem ennek a szentháromsági missziónak a megtestesítésére a világban. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy „a felszentelt papok szolgálata az a hivatás, amelyben kiemelt módon valósul meg az általános értelemben vett tanítványi hivatás és arra irányul, hogy megvalósítsa Isten misszióját a világban.”

Ebből világossá válik, hogy mi először tanítványok vagyunk, részesei az általános és minden keresztényt magába foglaló tanítványok sokaságának, és csak utána válunk felszentelt szolgákká.

Ez a hivatás akkor valósul meg a legjobban, ha folyamatosan keressük a kapcsolatot Jézus Krisztussal, az Egyház nagy közösségében. Meg kell térnünk, akárhányszor csak el akarunk mélyedni a hivatásunkban. A Krisztusban való elmélyülés egyben azt is jelenti, hogy elmélyülünk Egyházunk közösségében, érzékenyek leszünk híveink életének kihívásaira. Ebből fakad az a felismerés, hogy minden szolgálat, legyen az olyan, amely a keresztségből származik, vagy a felszentelésből fakad, nem karriert, előrelépést jelent a többi megkeresztelttel szemben, és nem jelképez egy magasabb életszentségi formát. Ami viszont nagyobb, az a felelősség, amit vállalunk azért, hogy az általános papságukat élők egyre inkább megvalósítani tudják Krisztustól kapott hivatásukat, hogy a világ világossága és a föld sója legyenek.

Tehát konkrétan mi, papok, a felszentelés által külön feladatokat kapunk Isten Egyházán belül. A mi feladatunk legjobban abban domborul ki, hogy mi támogatjuk a megkeresztelt tanítványok életét.

Tehát a mi szolgálatunk nem önmagunkra irányul, nem értünk van, és nem tesz minket automatikusan szentebbekké, nem emel minket és nem helyez bennünket a többi megkeresztelt fölé, hanem ebben az egy krisztusi testben, a katolikus Egyházban, felhatalmazást ad arra, hogy vezessük és támogassuk a megkeresztelteket, hogy bátran válaszoljanak arra hívásra és kegyelemben, amelyet a Lélektől kaptak a keresztségben. Hivatásunk veleje abban van, hogyan szolgáljuk az egyházi küldetés, az egy közös misszió megvalósulását. Ez pedig egy állandó folyamatot feltételez, hisz a világunk állandóan változik, újabb és újabb kihívások elé helyez minket.

Ebből a tapasztalatból fakad az a tudat, hogy a megszentelt szolgák, a mi esetünkben mi, papok, mindig is kettős viszonyban, kapcsolatban valósulunk meg: állandó kapcsolatban kell maradnunk a Szentháromságos Élettel és állandó kapcsolatban kell maradnunk Isten népével.

A mi hivatásunk, amely elsősorban a keresztségen alapszik, különbözik a többi hivatástól, mert mi külön jelet kaptunk a szentelésben. Ez nem tesz különbbé bennünket, viszont képessé tesz bennünket arra, hogy különös módon hirdessük a világban az Evangéliumot és hogy építsük az Egyházat, Jézus nevében. Ebben a szolgálatban, a szentségek révén, olyan segítséget is tudunk adni a híveknek és a világnak, amely révén ők különösen is megtapasztalhatják Isten végtelen, kiáradni akaró szeretetét és kegyelmét.

A papi szolgálatban, tehát mi is meg kell szentelődjünk, egyre közelebb kell kerüljük a szentháromságos Istenhez, azért, hogy egyre jobban megértsük Őt és szándékát ezzel a világgal és benne az emberrel. Ez a feltétele annak, hogy hitelesen tanúskodjunk az Ő irgalmas tevékenységéről. Az irgalmasság gyakorlásával lassan, de biztosan hatékonyan hozzájárulunk ahhoz, hogy Isten népe egyre inkább szentséggé váljék ebben a világban. Az irgalmasság útja nem egy a sok közül, hanem az egytelen út szolgálatunk megélésében.

Fontos gyakorolni az irgalmasságot minden tettünkben, gyakorlatunkban, viselkedésünkben. Egyedül ez segít abban, hogy ne essünk a klerikalizmus csapdájába. Mert mi is a klerikalizmus? A klerikalizmus a papi szolgálatról alkotott torz kép, amely azt hangoztatja, hogy a papi szolgálat egy olyan szolgáltatás, amelyet meg kell fizetni, amelyre rá kell szolgálni, amelynek kiszolgáltatásáról én, a pap, dönthetek. Klerikalizmus az, ha nem vagyunk elérhetők, ha különbnek tekintjük magunkat mint a hívek, ha azt gondoljuk, hogy magunk határozunk meg mindent, a többi megkeresztelt bevonása nélkül.

A zsinati folyamat, amelyet mi itt most ebben az egyházmegyében megélünk, arra szolgál, hogy minden megkeresztelt katolikus itt Bánátban mind jobban ráeszméljen arra, hogy az Egyházunk kérdéseiben és szolgálataiban ők is érdekeltek, Isten őket is küldi állandóan, hogy bekapcsolódjanak a munkába. Egy megkeresztelt sem ülhet ölbe tett kezekkel és nem mondhatja flegmán azt, hogy „ez nem az én ügyem”. Igenis az én ügyem, az Egyházunk helyzete mindannyiunk ügye, hisz a tét az nagy, a tét az Isten ügye. Az, hogy hogyan valósítjuk meg közösen Isten egy nagy küldetését – misszióját – a Nagybecskereki Egyházmegye területén.

Nagy feladat ez, kedves testvéreim, de ha visszatekintek az elmúlt két évre, büszkén mondhatom (habár a büszkeség nem valami nagy erény): „nézzétek, mennyi mindent sikerült már elérnünk, milyen nagy utat hagytunk magunk mögött, mi minden mutatkozott meg eddig is már Egyházmegyénkben!”

Köszönöm nektek, kedves pap- és szerzetestársaim, hogy vállaljátok a zsinati kalandot, hogy ezt a kalandot eddig is vittétek. Ha nehéz ez a folyamat, forduljunk bizalommal a Szentháromságos Istenhez, hisz az Ő nevében vagyunk küldetésben, az Ő projektjét visszük előre, és ne fáradjunk meg újra és újra türelemmel odafordulni Isten népéhez, az emberekhez, hisz velük és értük vagyunk itt Bánátban. Ámen.