A nagykikindai Assisi Szent Ferenc plébániatemplom zsinati csoportjának 1. összejövetele
A nagykikindai zsinati csoport 2018. 04. 20-án tartotta meg az első összejövetelét. Esperesplébánosunk, Koncz Tibor atya, az összejövetelt megelőző vasárnapi szentmisén a hirdetések után meghívta a híveket, és megkért bennünket, hogy szóljunk ismerőseinknek, hogy minél többen kapcsolódjunk be a zsinati munkába. A péntek esti a szentmisét az egyházmegyei zsinatunkért ajánlottuk fel.
Tibor atya köszöntötte a zsinati csoport tagjait, és buzdított minket, hogy szabadon fejtsük ki véleményünket, és bátran szóljunk hozzá a támákhoz.
Összejövetelünket zsinati imával kezdtük, mintegy ötven ember együtt imádkozott a templomban az oltár és a „Jó nekünk itt” feliratú zsinati lobogó előtt.
Majd az animátorok következtek rövid ismertetőjükkel, amelyben megosztották a csoporttagokkal a becskereki püspökségen nemrég megszervezett animátorképzésen szerzett tapasztalataikat.
Az evangelizáció munkadokumentum első néhány kérdésére gyűjtöttük be a zsinati csoport véleményét. Kérdésről kérdésre haladtunk. Dicséretes, hogy olyan sokan felszólaltak , és komolyan vették ezt a nem könnyű, de ugyanakkor nagyon szép és fontos feladatot. Jegyzőkönyvet vezettünk, minden felszólaló véleményét lejegyeztük. Nagy segítségünkre volt plébánosunk, Koncz Tibor atya, aki bátorított minket, és tanulságos példákkal szemléltette a témához kapcsolódó fogalmakat. A bensőséges hangulat sokunkat tanúságtételre késztetett. Sok szép és megható történetet osztottunk meg egymással. Voltak akik csak hallgatták a felszólalókat, de mindenki, aki jelen volt, elismerőleg nyilatkozott a zsinati gyűlésről.
Megbeszéltük, hogy a következő összejövetel két hét múlva lesz a plébánia nagytermében. A zsinati csoport kérte, hogy a következő összejövetelig mindenki kapja kézhez a kérdéseket , hogy mindannyian felkészülhessünk a beszélgetésre, és hogy hatékonyabban tudjuk teljesíteni a ránk bízott feladatot. Mindannyian nagyon várjuk a következő összejövetelünket.
(Részlet a jegyzőkönyvünkből)
- Mit értek én személyesen evangelizáció alatt?
Zsinati csoportunk véleménye szerint az evangelizáció:
- érzékenység a rászorulók (betegek, szomorúak, kirekesztettek, magányos emberek) iránt
- a rászorulók imára buzdítása
- az Úr dicsőítése
- a hit terjesztése (megosztjuk másokkal, hogy miben hiszünk)
- a betegek megsegítése, gyógyítása közös imádsággal
- a rászorulók meghallgatása, vigasztalása, bátorítása, megsegítése
- Isten kegyelmével megmenteni valaki életét
- a szentmisén hallottak továbbadása, tanúságtételek meghallgatása és továbbadása
- buzdítás a keresztség szentségének felvételére
- tanúságtétel
Néhány tanulságos szép példát is hallottunk az összejövetelen :
(Rövid, nem szó szerinti- ,de a lényegtől nem eltérő lejegyzés)
- A hívők közösségébe egy ismeretlen, meggyötört ember érkezett. Valaki közülük észrevette. Később odament hozzá, melléült, kérdezgetni kezdte. A meggyötört ember lassan megnyílt, elpanaszolta életét, szomorúságának okát. Azt mondta, hogy eddig minden kicsúszott a kézéből, semmi sem sikerült neki az életben. A hívő ember hallgatta őt, majd arra kérte, hogy tegye össze a két kezét, kulcsolja össze ujjait.-Így már nem fog semmi kicsúszni a kezéből-mondta. Az összekulcsolt kéz az imádság jelképe. A férfi megtanult imádkozni. Az ima békét hozott a szívébe.
- „Számomra most a legfontosabb az az ember, akivel ebben a pillanatban találkoztam.” Amennyiben ezt befogadjuk, Isten kegyelmével életeket menthetünk.
- … Egy korábban megtartott evangelizációs kurzus résztvevője, a képzés végén eldöntötte, hogy megkeresztelkedik. Azóta megváltozott az élete.
- Az egyik szülői értekezleten sok kérdés merült fel a nevelésről, a szülő-gyermek kapcsolatról. A kérdéseket figyelmesen hallgattam, igyekeztem a szülők segítségére lenni, türelmesen végig beszélni velük minden szülői kételyt, nehézséget. Közben eszembe jutott, hogy engem otthon várnak, hogy megbeszéltünk valamit. A munkámat én mindig hivatásként éltem meg, és nem tudtam sürgetni a szülőket, hiszen a gyermekeikről beszélgettünk. Amikor vége lett az értekezletnek, és az órámra pillantottam, világossá vált előttem, hogy már nem tudom biztosan teljesíteni azt amit megígértem a gyermekemnek, vagyis azt, hogy elviszem a szegedi vonatállomásra, ahonnan Budapestre, az egyetemre kellett utaznia. Ha a határon várakozni kell, akkor már nem érjük el a mai napon az utolsó esti vonatot. Mégis bíztam a szerencsében, szóltam az Úrhoz, kértem, hogy segítsen. – Nagyon szeretem a diákjaimat, Te tudod Uram, hogy fontos, nemes dolog miatt késtem. Ne engedd, hogy a fiam, akit nagyon szeretek, miattam maradjon le a holnapi előadásról.Az úton végig imádkoztam. Nem veszítettem a reményt. A határon várakozni kellett, akkor léptük át a határt, amikor a menetrend szerint már indult a vonat. Mégis folytattuk az utat. Bíztam az Úr segítségében. A fiam nagyon aggódott. Nem értette, miért is megyünk a vonatállomás felé. Fél óra múlva az állomásra érkeztünk. Mondtam, hogy nézzük meg, mikor indul hajnalban az első vonat. Mielőtt ezt megtettük volna , kinéztünk a pályaudvarra. És lássatok csodát, nagy örömünkre, a pesti vonat még ott állt, és várt. Az égre tekintettem, mérhetetlen boldogság és hála árasztotta el szívem, lelkem. A fiam is meghatódott, nem értette, hogy lehet ez. A jegykezelőtől csak annyit kérdeztem:- Mondja uram, sűrűn előfordul, hogy késve indul ez a vonat?
– Nem. Csak ma valamiért késik az Orosházáról érkező vonat. Azt kell bevárni-mondta.