Ferenc pápa üzenete a 2015. évi missziós világnapra

A 2015. évi Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a jellegzetességét.

A missziós dimenzió, amely az Egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden formájában, és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii Gaudium, 266).

A misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az Egyházon belül mindenki meg van hívva az Evangélium hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket: jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el az Evangélium.

Az Ad gentes zsinati határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II. Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon nyitott az ad gentes missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott ez a távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az „interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a világ sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének módjává válik és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzőknek a feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését, amely a teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből fakadó adományt az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!

Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket.

Ennek az összetett helyzetnek a tükrében feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium hirdetése?” A válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,13-14). Az az evangelizáció, amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról, hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az Evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.

A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet nyújtani számukra.

Az Egyház missziós intézményei és művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani, szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.

Péter utódának Missziós Műve az egyetemes apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért területeken.

Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az Evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16). Az Evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1 Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az Egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros kapcsolatukkal.

Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.